2. Fejezet

Magic

Tudod ez varázslatos. Soha ne hidd, hogy nem is az. Tudod ez varázslatos. Soha ne hidd, hogy nem is az.

Boldog voltam, úsztam a napfényben, az öröm édes mámorában. Te tetted ezt velem. Miattad éltem egy boldog tündérmesében, miattad hittem azt, hogy én vagyok a hercegnő, te pedig az én hercegem. Túlságosan naiv és boldog voltam. Elhittem, hogy örökre együtt leszünk és együtt öregszünk meg. Nem láttam az alapvető jeleket, túl buta voltam. Egy buta lány. De kellett ez, mert te tettél erőssé, melletted lettem felnőtt nő. Megváltoztattál, talán jó értelemben vagy pont ellenkezőleg. Lényegtelen, de más lettem. Ha te nem vagy én még mindig az a lány lennék, aki halálosan hisz az igaz szerelemben és mindent elhisz. Ezért köszönettel tartozom neked, de azért nem, hogy ilyen galád módon tetted ezt. Túl kegyetlen voltál. A szívem lelassult és össze zsugorodott. A szenvedés volt az ára annak, hogy beléd szerettem. Az isten csak leckét akart adni nekem, te voltál a házi feladat.

Örültem annak, hogy előbb jöttél haza, hogy csak velem akarod tölteni ezt a napot. Vak voltam, a szerelem elvakított. Az új nyakláncomat piszkáltam egyfolytában amíg te a kanapén az ölembe hajtva a fejedet aludtál. Tudtam, hogy fáradt vagy, hogy kimerített ez a két hónap míg távol voltál, de ki hitte volna, hogy két hónap mindent megváltoztat és a kapcsolatunk végérvényesen is tönkre megy, mert én nem. 

- Hmm, ez már hiányzott - nyitottad ki a szemeidet, piszkosul szexi voltál, ahogyan kissé kócos volt a hajad, arcodon ott díszelgett a több napos borosta, tekinteted fáradt volt, de mégis hívogató, a hangod pedig rekedt, mint mindig ébredés után. Ajkaimba haraptam és elnéztem rólad. Rögtön észre vetted a reakciómat, ezért felültél, szorosan mellém és óvatosan a nyakamba csókoltál. Kirázott a hideg, fejemet meg fogva fordítottál óvatosan magad felé. Közelebb hajoltál és lassan, kínzóan megcsókoltál. Elvesztem az időben, lassú és keserédes volt. Kínoztál, játszottál velem. Úgy tudtál használni, mint egy hangszert. Túlságosan ismertél, a gyenge pontomat és az erősségemet is. De én nem ismertelek, ennyi idő után vissza nézve tudom, hogy egyáltalán nem tudtam ki vagy. Azt hittem egy srác vagy aki szeretetre vágyik, ami részben igaz is. De nem tudtam az önző énedről. Aki csak arra gondol, hogy neki legyen jó. Eltapostál, Zayn. Leromboltad a falakat és ott hagytál reszketve a romok között. Ti ketten pedig mosolyogva néztétek ahogyan mindent elveszítek. 

A telefonod rezegni kezdett az asztalon, hirtelen elhajoltál tőlem és sietve nézted meg ki zavar ilyenkor. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőled. Úgy tűntél, mint aki rejteget valamit. 

- Louis volt - mondtad és vissza ültél mellém, átkaroltad a derekamat és meg mutattad a telefonodat. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy rám akarod hagyni a döntést, romantikus vacsorát terveztél, egy randit. De elakartál menni a többiekkel bulizni. Megsimogattam az arcodat.

- Válaszolj neki, hogy ott leszünk. Az eredeti tervünket pedig majd bepótoljuk, mozduljunk ki és legyünk fiatalok - nevettem halkan, csillogó szemekkel néztél rám. Úgy láttam hálás vagy. Sosem azt néztem nekem mi a jó, mindig téged helyeztelek magam elé. Bár a kapcsolatunk tökéletes volt mégis én voltam az előzékenyebb. Ez pedig hiba volt, talán ha én is önzőbb lettem volna, még mindig együtt lennénk. Nem tudom, de ezen kár is gondolkozni. A kapcsolatunk sosem lesz már a régi, ahogyan én sem. Hiába volt csodálatos, varázslatos amit együtt éltünk át, a vége egy rémálom lett. Főleg a szakítás utáni korszak, rideggé tettél. 

Az egész napot lustálkodással töltöttük, boldog voltam, hogy újra velem vagy. Megnyugtató volt az a tudat, hogy velem vagy. Hiányoztál és néha igazán utáltam, hogy állandóan utazol. Mégsem vágtam ezt a fejedhez, soha. Megértettem azt, hogy vagyok én és van a karriered. Te pedig próbáltad összeegyeztetni a lehetetlent. Annyira biztos voltam az egész kapcsolatunk alatt, bíztam magamban és benned. De most, hogy mindennek vége bizonytalan lettem, abban is kételkedem, hogy boldog voltál-e egyáltalán. 

- Magadra hagylak egy kicsit - mosolyogtam kedvesen és egy apró puszit nyomtam az ajkaidra. Ott hagytalak és a közös szobánkba indultam. Nem töltöttem sok időt készülődéssel, sosem voltam az a fajta lány. Fekete hajamat hagytam hullámosan omlani a vállaimra és egy arany ruhát vettem fel. Miután kisminkeltem magam, lementem a nappaliba ahol idegesen járkáltál és telefonáltál. Bíztam benned, mégis elbújtam a fal mögé. Biztonságos rejtekhelyemből hallgattam minden szavadat. 

- Nem érted, hogy ma nem érek rá? - hatalmasat sóhajtottál és láttam rajtad, hogy majd szét vet az ideg. Meglepő, hogy végig hallottalak, igaz? Még sem szóltam egy szót, akkor még hittem abban, hogy nem lesz semmi baj. - Oké, tudom. Elmondtad már ezerszer... Sajnálom. Igen vele. Jó. Szia. Én is. 

Nem akartam foglalkozni azzal a fura érzéssel ami át járta a bensőmet. Ezért egy mosolyt varázsoltam az arcodra és melléd sétáltam. Mosolyogva mértél végig, aztán magadhoz rántottál és megcsókoltál. Imádtam az érzést ahogyan erős karjaiddal át ölelsz, éreztem a szerelmedet. Miután elhajoltam tőled, belenéztem a falón lévő tükörbe és rákellet jönnöm, hogy még mindig jól mutatunk egymás mellett.