4. Fejezet

Make it happen

Hallgasd meg, amit mondok. Semmi sem állhat az utunkba. A félelem nem állíthat meg minket. Nincs ok a halogatásra. Mindent bele fogunk adni.

Egy könyvel a kezembe ültem ki a kertben, élveztem a jó időt ami ritka volt. Interjúra kellett menned, én pedig kihasználtam a szabad időmet. 

A regény amit olvastam a mai napig a kedvencem. Elárulom miért. Olyan mintha rólunk szólna. Egy lány és egy fiú szerelméről szól, az árulásról. Arról, hogy milyen ha egy harmadik tolakszik az életükbe. Ezt átéltem én is, viszont tudom, hogy én is hibás vagyok. Nem kenhetem rád az egészet, nem voltam elég jó barátnő. Pedig isten lássa a lelkemet, én igyekeztem. Mindent megakartam neked adni, azt akartam, hogy boldog legyél. Mellettem. De talán nem én vagyok az a lány aki száz százalékosan boldoggá tudott tenni. Viszont egyszer szívesen meghallgatnám a te szemszögedet is az egészről. Tudni akarom, hogy mit rontottam el. 

Miután kihallgattam azt  a rövid beszélgetést egész végig mellettem voltál, el sem mozdultál. Mit akartál bizonyítani  Azt, hogy ártatlan vagy? Hogy csak én vagyok az egyetlen? Nem tudom, de egyik sem volt igaz. Hiába akartam azt hinni, hogy az a beszélgetés egy semmiség volt, nem tudtam elvonatkoztatni a bensőmben lévő fura érzéstől. Félelmet éreztem, azt hiszem attól rettegtem, hogy elveszítelek. Tudod ha akkor elárultad volna és befejezted volna az egészet talán meg tudtam volna bocsátani neked. De így nem tudtam és soha sem fogok, mert nem tőled tudtam meg az igazságot. Ez pedig borzasztó érzés volt. Miért nem voltál őszinte velem, Zayn? Esetleg könnyebb volt titkolózni és a szemembe hazudnod? Miért voltál önző? Nem lett volna egyszerűbb tiszta vizet önteni a pohárba. De te inkább át tapostál rajtam, mintha csak egy értéktelen senki volnék. Tényleg ennyit jelentettem neked? 

- Mit olvasol? - hallottam meg hirtelen a hangodat, össze rezzentem de mosolyogva fordultam feléd. Ott álltál a hátam mögött és hatalmas vigyor terült szét az arcodon. Úgy tűntél, mint aki boldog. Egyébként elgondolkoztál már azon, hogy lehetnél színész? Nagyon jót alakítottál, sokáig sejtésem sem volt arról, hogy mit művelsz a hátam mögött. 

- Egy szerelmi háromszögről szól, ahol a férfi bele szeret egy másik nőbe, de nem tudja elmondani a barátnőjének a dolgot, ezért inkább hónapokig megcsalja - közöltem és mélyen belenéztem a szemedbe. Nem volt semmi hátsó szándékom ezzel, de a reakciód most már szórakoztat. Elfehéredtél és percekig semmit se tudtál kinyögni. Szerintem azt hitted rájöttem és csak szívatlak. Pedig ekkor még tényleg nem tudtam, pont ezért volt komikus az egész helyzet.

- Na és szerinted mi lesz a vége? - kérdezted mikor végre sikerült össze szedned magad, leültél mellém a pokrócra és fél karoddal átöleltél én pedig mellkasodra hajtottam a fejemet.

- Elfogja hagyni a lányt. De nem tudom - motyogtam, de már nem érdekelt a könyv. Lekötött az ajkad ami a nyakammal ismerkedett. Összehúztam a vállamat és felnevettem, mert egy érzékeny területet érintettél. 

- Szeretlek - mondtad ki halkan, mindig is jól esett ezt hallani, de nem szoktuk ilyen sokszor mondani, ezért döbbented meg. Mostanában túl sokszor ismételgetett ezt az egy szót. Magadnak akartál ezzel bizonyítani vagy nekem? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy én még a ma is szeretlek. Harcoltam ellene, de nem tudlak kitörölni a szívemből. Pedig mindent megtettem. Olyanokat is amiket te nem tudsz és egyszer talán elmesélem mit tettem a szakításunk után, de majd csak ha oda érek. 

Éppen megakartál csókolni mikor meghallottam a csengő hangját. Bosszankodva álltam fel és indultam az ajtó irányában. Miután kinyitottam döbbenten figyeltem az ajtóban álló egyént, alig akartam elhinni, hogy ő az. Hónapok óta nem láttam, a hiánya felőrölt. 

- Apa... - suttogtam halkan, nem bírtam többet mondani. A szívem szúrt és nem hittem el, hogy újra látom őt. Mindig is ő volt a legfontosabb ember az életemben, de miután elváltak anyával megszakadt a kapcsolatunk. Nem keresett, én pedig hiába hívtam sosem vette fel. Aztán megismertelek téged és meguntam, hogy pár havonta megjelenik aztán megint eltűnik. De te is nagyon jól tudod, hogy mennyire felzaklatott egy-egy találkozás. Mögém sétáltál és támogatólak átöleltél. Hátrább léptem és beljebb jött. Nem tudtam mit csinálni, olyan tehetetlennek éreztem magamat. 

- Jó úja látni drágám - közelebb akart jönni, megölelni. De megijedtem a közeledésétől és inkább leültem a kanapéra. Mindketten észre vettétek a reakciómat. Apám csalódott volt, te pedig védelmezni akartál. Mindig is óvni akartál az élettől. Nem akartad, hogy fájdalmat okozzanak. Gondoltad volna, hogy pont te fogod a legnagyobbat okozni?

- Mit keresel itt? - találtam meg a hangomat és dühösen méregettem. Sötét barna hajában ősz hajszálak csillogtak, barna szemét végig rajtam tartotta, de olyan üresnek hatottak. Mintha nem lenne lelke. 

- Hiányoztál - mondta negédesen, nekem pedig felfordult a gyomrom de közben éreztem azt a szorító érzést a szívembe. Fájt, hogy ennyire elhidegültem tőle. Pedig ő volt az a ember akire mindig is számíthattam. Egészen a 16. születésnapomig. 3 évvel később pedig annyira távolinak éreztem őt. 

- Most komolyan, miért jöttél? - megfogtam a kezedet és szorítottam rajta egyet. Szűkségem volt akkor a támogatásodra.

- Egy kis zűrbe keveredtem - kezdte gondterhelten én pedig rögtön rájöttem. Nem akartam, hogy folytassa. De képtelen voltam megszólalni a döbbenettől. Nem hittem a fülemnek.

- Nem adunk pénzt - vágtad rá és dacosan néztél apámra. Utáltad, azért amit velem tett. Sosem szívlelted. Nekem pedig ez mélyen valahol nagyon is imponált. 

- Nem hozzád jöttem. A lányomhoz.

- De ez a közös otthonunk, így azt hiszem van beleszólásom nekem is a dolgokba - mondtad hidegen, én pedig most éreztem azt, hogy bele kell szólnom.

- Köszönöm a látogatásodat, viszont igaza van Zaynnek. Nem adok pénzt - ráztam meg a fejemet. 

- Ennyit nem tudsz meg tenni az apádért? Hiszen egy gazdag ficsúrral vagy együtt vagy nem éred meg a pénzét olyan szar vagy az ágyban? - állt fel idegesen, én pedig éreztem a szemembe csillogó könnyeket. Égettet minden egyes szava. Nem hittem el, hogy képes megbántani. Elengedted a kezemet és felpattantál. Nem tudtam mozdulni, pedig meg kellett volna állítanom téged. Annyit vettem már csak észre, hogy kezedet ökölbe szorítod és behúzol neki egyet. Ijedten sikoltottam és néztem ahogyan apám orrából ömlik a vér. Megijedtem, beismerem. 

- Most pedig takarodjon innen - mondtad halkan, mégis fenyegetően. Apám gúnyos mosolyra húzta a száját, de nem szólt semmit. Csak fogta magát és kilépett a bejáratni ajtón. Az adrenalin eltűnt a testemből és remegni kezdtem. Szorosan öleltél át és olyanokat suttogtál a fülembe, hogy minden rendben lesz, te velem vagy és örökre vigyázni fogsz rám. Én pedig elhittem minden szavadat. Pedig nem kellett volna. Sosem kellett volna.